Láthatatlan Klára

 
Klára nagyapja varázsló volt, és kis unokája azt a csodálatos képességet örökölte tőle, hogy láthatatlanná tudott válni, amikor csak akart. Ha a testvéreivel bújócskázott, mindig ő nyert, ezért nem szerettek vele játszani, mert nem tartották tisztességesnek, hogy a kislány ilyenkor felhasználja varázserejét, és úgy eltűnik szem elől, hogy akkor sem veszi észre az ember, ha pont az orra előtt áll. Később aztán kieszelték a testvérek, hogy bekenik tintával a kislány cipőjének talpát, így a tintás lábnyomokat követve gyorsan megtalálják Klárát. Persze ez is csak addig tartott, amíg a leányka rá nem jött a turpisságra, mert azután kibújt cipőcskéjéből, és mezítláb rejtőzött el.
Állandó küzdelem folyt a gyerekek között. Újabb és újabb terveket szövögettek arra, hogy hogyan tegyék láthatóvá Klárát, ő pedig folyton megtalálta a módját annak, hogy hogyan maradjon mégis láthatatlan.
A felnőtteknek is meggyűlt a bajuk a kislánnyal, mert nagyon nehéz volt nyakon csípni, és felelősségre vonni, bármilyen csínyt követett is el. Az iskolában dolgozatírásnál láthatatlanná vált, így nem vette észre a tanár, hogy a könyvéből puskázik, és az injekciót sem tudta neki beadni az orvos, amikor betegeskedett, mert ahogy a tűt elővette táskájából, a lánynak azonnal nyoma veszett.
Nagyapó sokszor mondogatta Klárának, hogy csodálatos képességét csak jóra szabad használni, és nem szabad visszaélni vele, de ő a mondat végére már el is tűnt.
Egy nap, valamilyen iskolai csíny miatt kapott volna éppen szidást, de szokásos módszerét használva, láthatatlan alakjában, fel akart surranni a padlásra, hogy ne is hallja a zsörtölődést.
Figyelmetlenségében azonban nem vette észre, hogy a létra legfelső foka már nagyon elkorhadt, és amint a lányka szelesen ráugrott, eltört alatta, ő pedig a földre zuhant, éppen a létra alá. Olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött az egyik lába, beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.
Az esés zaját meghallották a házban, de amikor kijöttek megnézni, hogy mi történt, nem láttak semmi különöset, pedig a padlásfeljárónál is körülnéztek, de a kislány láthatatlan volt, így nem vették észre.
Néhány óra múlva azonban már kezdtek aggódni Klára miatt, és a keresésére indultak. Hosszú órákon át kutattak utána, hiába. Végül nagyapónak az az ötlete támadt, hogy segítségül hívja a kereséshez a szomszéd jó szimatú kutyáját.
A kutyus megszagolgatta Klára levetett kabátkáját, és elindult a szag után. Késő este volt már, rég besötétedett, de az egész család ott futott a kutya mögött, a konyhán át, ki a kertbe, majd megkerülték a házat, és a padlásfeljárónál, a létra alatt megálltak. Óvatosan tapogatózva találtak rá az eszméletlen kislányra. Nagyapó gyengéden a karjába vette, bevitte a házba, és ott varázsfestéket szórt rá, amitől ugyan tengerkék lett a gyermek egész teste, de legalább újra lehetett látni.
Gyorsan orvost hívtak, aki magához térítette Klárát, és begipszelte a törött lábát.
Azt is mondhatnánk, hogy szerencsés véget ért a kaland, de hozzá kell tennünk, hogy Klára ezt egyáltalán nem így érezte. Nagyon-nagyon szégyellte magát, és megfogadta, hogy ezentúl csak akkor válik láthatatlanná, ha az életbevágóan fontos lesz. Hogy fogadalmát ne tudja egykönnyen elfelejteni, a varázsfesték igen lassan akart lekopni róla. Hónapokig tartott, amíg bőre visszanyerte eredeti színét, a haja viszont örökre tengerkék maradt.