a Teljességhez, az Istenhez vezet
Az egyik legszebben, legtisztábban gondolkodó és érző magyar író.
A Vele való beszélgetés közben végig azt éreztem: szükség van Hozzá hasonlóan művelt, finom lelkű, de markáns arcélű magyar írókra; akik olyan gyönyörűségesen bánnak a nyelvünkkel, mint Ő.
L. N. Peters: Most jelent meg az első regényed. Mesélnél róla?
Bódai-Soós Judit: Egy ifjúsági regényről van szó, ami egyébként nem az első regényem, csak elsőként jelent meg. :-)
A Visszafelé szaladó fák gyermekkorom színhelyén, egy Tolna megyei faluban, Bogyiszlón játszódik, 1986-ban. Egy tizenkét éves leánykáról szól, aki édesapja váratlan halála után kerül Pestről vidékre, és a háta közepére se kívánja az egészet. Aztán lassacskán mégis megszelídíti őt a falu; barátokra, családra és szerelemre lel.
L. N. Peters: A szülőfaludban játszódik? Hasonlít Rád a főhős?
Bódai-Soós Judit: Igen, a szülőfalumban játszódik a történet, és azt hiszem, hogy a főszereplő leányka jelleme is hasonló az enyémhez. A sorsunkban is van egy nagyon fontos közös szál: én is tizenkét éves voltam ’86-ban, amikor édesapám váratlanul meghalt. Gyakorlatilag éppen ebből a szálból bontakozott ki az egész regény gondolata, bár nem az volt vele a célom, hogy egy gyászfolyamatot mutassak be vele.
Egyszer így foglaltam össze: „A történet hátterében, mindeközben, bepillantást nyerhet az olvasó a Kádár-rendszer utolsó éveinek hangulatába, garantáltan politikamentesen. Valamint, képet kaphat a falu hiedelmekkel, babonákkal, gondosan őrzött néphagyományokkal átszőtt szivárványszínű mesevilágáról. A történet megírásában elsősorban az inspirált, hogy minél többet meg tudjak mutatni a nyolcvanas évek falusi világában rejlő emberi értékekből, melyek ma már, egyre nehezebben lelhetők fel.”
L. N. Peters: Lesz folytatása is?
Bódai-Soós Judit: Egyelőre nem tervezek folytatást, de nem is zárom ki ennek a lehetőségét, mert saját gyermekkori emlékeimre támaszkodva még nagyon sok mindent megmutathatok, ami hajdan színesebbé, kerekebbé, teljesebbé tette számunkra a világot.
L. N. Peters: Juditti, azt gondolom, a Kádár-korszak légköréről még van mit mondani. Főleg arról, hogyan láttuk azt a világot – gyermekszemmel. Meg kamasz szemmel. Én biztatnálak…
Bódai-Soós Judit: Köszönöm. Majd meglátjuk, hogyan alakul…
L. N. Peters: Hogyan foglalnád össze eddigi pályafutásodat?
Bódai-Soós Judit: Az írás az életem gerince, legfőbb támasza, és épp olyan szükséges része, mint a lélegzés. Örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg, s mindeddig soha nem hagyott cserben.
Már óvodás koromban megszülettek első rigmusaim, aztán végigverseltem az általános iskolát, s felsős koromban még egy mesejátékot, és két regényt is megírtam. Középiskolás koromban kísérleteztem első novelláimmal, majd később a mesékkel.
A nyilvánosság elé mégis csupán három éve léptem, előtte csak otthon rejtegettem a különböző irományokat, illetve (késő bánat) jórészt meg is semmisítettem őket.
2007. óta néhány online irodalmi portálon publikálok rendszeresen, illetve a saját weboldalamon jelennek meg a munkáim.
Több irodalmi pályázatra is beneveztem egy-egy művemmel, és sok helyen igen eredményesen szerepeltem.
Időközben a pályázatok világának több szintjére nyertem bepillantást, ugyanis nemcsak pályázóként, hanem zsűritagként is részt veszek olykor egy-egy ilyen munkában, valamint a weboldalamon igyekszem összegyűjteni a magyar nyelvű, nevezési díj nélküli irodalmi pályázatokat, hogy a hozzám hasonló szárnypróbálgatóknak segítsek.
Részben a pályázatoknak köszönhetően számos versem, novellám, mesém jelent már meg különböző újságokban, könyvekben, antológiákban, s most végre első önálló kötetem is elkészült, nagyjából három éves várakozás után.
L. N. Peters: Juditti, milyen a pályázatok világa a zsűritag szemével nézve?
Bódai-Soós Judit: Azt látom, hogy valamilyen szinten nagyon sokan foglalkoznak írással, és szerencsére szép számmal vannak köztük olyanok, akik igazi tehetséggel művelik eme tevékenységet. A pályázati kiírásokat viszont igen kevesen veszik komolyan, nem tartják be sem a formai, sem a tartalmi, sem a műfaji elvárásokat, amivel nagyon megnehezítik a pályáztatók és a zsűri munkáját.
L. N. Peters: Minden pályázó nem nyerhet. Ezt hogyan viselik?
Bódai-Soós Judit: Ki így, ki úgy. A legtöbben azért jól viselik, vagy legalábbis látványosan nem ágálnak ellene. De attól is függ, hogy milyen díjazásról van szó. A pénzdíjas kiírások esetében például rosszabb a helyzet. Ha lehetőség van arra, hogy véleményezzék a díjazott alkotásokat, akkor bizony néhányan hajlamosak elég gorombán „köpködni” rájuk, illetve megvétózzák a végeredményt, ha találnak bármit, amibe bele lehet kötni.
L. N. Peters: Kitartó ember vagy?
Bódai-Soós Judit: Sokáig azt gondoltam magamról, hogy állhatatlan vagyok, hűtlen és türelmetlen. Ifjúkorom felszínes világában csapodár jellemem domborodott ki markánsabban. Aztán idővel rájöttem, hogy ez csak részigazság rólam. Nem tudok hűséges, kitartó lenni olyan dolgokhoz, amik nem érdekelnek eléggé. Ha viszont mélyebben élek, és valami, vagy valaki igazán fontos számomra, akkor a végsőkig kitartok mellette.
L. N. Peters: Például?
Bódai-Soós Judit: Például a férjem, illetve az írás.
L. N. Peters: Nagyon sokoldalú vagy – hányféle műfajban tevékenykedsz?
Bódai-Soós Judit: Nem tudnám pontosan megmondani, mert valóban sok műfajban kipróbáltam már magam. A lírai vonalon például a balladától kezdve az epigrammán, vagy a haikun keresztül akár a limerick-ig, s ugyanígy sorolhatnám az epikus műfajokat. Ezzel szemben, a drámai műfajok mindeddig nem birizgálták meg a fantáziámat.
L. N. Peters: Nem akarsz ezen változtatni?
Bódai-Soós Judit: Nem tervezem. Ami persze nem zárja ki azt, hogy változzon ez is.
L. N. Peters: Nem hinném, hogy a drámával szemben averzióid lennének…
Bódai-Soós Judit: Nincsen vele semmi bajom. Megfelelő hangulatban szívesen olvasom, de eddig még nem éreztem semmiféle indíttatást magamban arra, hogy drámát írjak.
L. N. Peters: Melyik műfaj a Szíved csücske?
Bódai-Soós Judit: Ha írok: ifjúsági regény, meseregény. Ha olvasok: akkor utópia/disztópia. (Nagy kedvencem például a Kazohinia.)
L. N. Peters: Fogsz utópiát vagy disztópiát írni?
Bódai-Soós Judit: Ez bizony igen nagy álmom, de lehet, hogy örökre az is marad. Azt hiszem, hogy nem muszáj minden álomnak megvalósulnia. Persze az is lehet, hogy ezt mégis megvalósítom…
L. N. Peters: Ha most kezdenéd, utópia vagy disztópia lenne?
Bódai-Soós Judit: Gyanítom, hogy inkább disztópia. Valahogy nagyon nehéz elképzelnem egy tényleg jól működő, tökéletes világot.
L. N. Peters: Mi gátol benne, hogy megírd?
Bódai-Soós Judit: Még nem kapott el az ihlet.
L. N. Peters: Milyen lenne a jól működő, tökéletes világ?
Bódai-Soós Judit: Azt hiszem, hogy őszinteségen, bizalmon, és szereteten alapulna. Önfenntartó, családias kis közösségekben élnének az emberek, s ezeken belül már talán mindegy is, hogy hierarchikusan, vagy demokratikusan rendezkednének be, mert a fontos az lenne, hogy mindenki elégedett legyen a sorsával. Az biztos, hogy nem uniformizált világot képzelek el, hiszen nem vagyunk egyformák, ami jó egyikünknek, az talán kínszenvedés a másiknak.
L. N. Peters: Van-e író példaképed?
Bódai-Soós Judit: Egy konkrét nincs. Sok író, illetve költő van, akinek kedvelem az írásait.
Néhány közülük:
H. G. Wells, A. C. Clarke, Jules Verne, Erich Kastner, Dante, Gogol, W. Shakespeare, Arthur Conan Doyle, Douglas Adams, Michael Ende, Jaroslav Hasek, Robert Merle, Mark Twain, Osho, Oscar Wilde, George Orwell, és persze a magyarok: Hamvas Béla, Babits Mihály, Weöres Sándor, Tőke Péter, Kodolányi János, Wass Albert, Mikszáth Kálmán, Szabó Magda, Benedek Elek, Janus Pannonius, Vajda János, Szathmári Sándor, Karinthy Frigyes
L. N. Peters: Nem akármilyen lista. Akad olyan közöttük, akinek rajta a keze nyoma valamelyik írásodon?
Bódai-Soós Judit: Fogalmam sincs. Én eddig még nem fedeztem föl semmi ilyesmit az írásaimon, ami persze egyáltalán nem zárja ki bizonyos nyomok létét. Egészen biztos, hogy minden felsorolt szerző hatással volt rám, de nem tudom, hogy ez meglátszik-e rajtam…
L. N. Peters: Te kiknek írsz, Juditti?
Bódai-Soós Judit: Tudom, tudom, tisztában kéne lennem azzal, amikor írok, hogy kinek szánom, de nálam ez nem így működik. Tudod, én nagyon sokáig írtam úgy, hogy senkinek sem mutattam meg a munkáimat. Nem mondom, néha jól esett volna tudni, hogy másnak is tetszik-e, amit csinálok, de alapvetően azért én a magam szórakoztatására írtam. Csuda nagy kaland ám írni, én nagyon élvezem. Öröm játszani a szavakkal, és figyelni hogyan kelnek önálló életre a szereplőim.
Aztán néhány éve mégis kinyíltam egy kicsit, de az a helyzet, hogy azóta is leginkább magamnak írok, és csak utólag gondolok arra (ha gondolok egyáltalán), hogy kiknek szánom az aktuális írást. Például megírok egy mesét, és csak amikor elkészül, szembesülök azzal, hogy ez felnőtteknek szól. Ilyenkor természetesen, ha kell, korrigálok egy picit a történet elején, mert lehet, hogy ott eredetileg még gyereknyelven írtam.
Általában meg azt mondhatom, hogy mindenkinek írok, mert szeretem az embereket, és adni akarok.
L. N. Peters: Szerinted milyen a jó költészet és a jó irodalom?
Bódai-Soós Judit: Talán olyan, mint egy bővizű hegyi forrásból eredt erdei patak. Friss, erős, lendületes, tiszta, egyszerű, tápláló.
L. N. Peters: Szép allegória. Hogyan konkretizálnád?
Bódai-Soós Judit: Legföljebb csak ezt a képet tudom kifejteni, mert bennem konkrétan így él. Szóval, szerintem a jó írás mélyből fakad, súlya van a szavaknak, érezni rajta, hogy a szerző nem a levegőből kapkodta, hanem önmagán áteresztve, mint gyermekét hozta a világra. Az ilyen írásnak tartalma, üzenete van. Ha olvasom belém nyúl, és megérinti a zsigereimet. Hiteles, őszinte, egyszerű. Több leszek tőle.
L. N. Peters: Juditti: írni szenvedés, vagy boldogság?
Bódai-Soós Judit: Ez is, az is. Rettentően fájdalmas is tud lenni, néha a poklok poklát járom meg, amíg megírok néhány oldalnyi prózát, vagy egy pársoros verset, máskor meg valami egészen könnyed, tiszta, mesevilágban lebegek, és sebezhetetlen vagyok.
L. N. Peters: Optimista vagy pesszimista ember vagy?
Bódai-Soós Judit: Határozottan optimista.
L. N. Peters: Mi az írói ars poeticád?
Bódai-Soós Judit: Ezen még sosem gondolkodtam, de egyszer egy vers-csokrom mottójául ezt írtam:
Tanulok fényt kovácsolni a fájdalomból,
tanulok hitet meríteni a könnypatakból,
tanulok reményt faragni a félelmeimből...
L. N. Peters: Van-e jövője szerinted a magyar költészetnek és irodalomnak?
Bódai-Soós Judit: Amennyiben a magyarságnak van jövője, úgy a magyar költészet és irodalom sem temetnivaló.
L. N. Peters: És van a magyarságnak jövője?
Bódai-Soós Judit: Javíthatatlan idealista vagyok. Nem tudom azt hinni, hogy nincs jövőnk. Azért fogalmaztam mégis ilyen feltételes módban, mert félelmeim fékezik bizakodásomat. Sajnos, a magyarság jövőjére vonatkozó hitemet nem sok mai esemény, irányvonal erősíti.
L. N. Peters: Ha van jövőnk – miben rejlik?
Bódai-Soós Judit: Talán furcsán hangzik, de azt mondom, hogy a múltunkban. A gyökerek tápláló erejében, az összetartozás, az egység emlékében. Meg abban, hogy tudjuk, mennyi mindent éltünk már túl.
L. N. Peters: Miben vagyunk mi különlegesek?
Bódai-Soós Judit: Szívósak vagyunk. Nagyon sok mindent kibírunk, és képesek vagyunk a földre kerülve újra- és újra felállni. Munkál bennünk valami őrült vasakarat, ami mindig átlendít a mélyponton. Mélypontokból pedig bőven kijut nekünk, mert amúgy birkatürelmünk van, és szinte bárkinek megengedjük, hogy szép óvatosan kihuzigálja a talajt a lábunk alól, hogy ismét pucér fenékkel csücsüljünk a földön. Mintha valami keljfeljancsi-nép lennénk…
L. N. Peters: Fontos része-e a világnak Magyarország?
Bódai-Soós Judit: Igen, szerintem fontos. Pontosabban az fontos, hogy mi és hogyan történik itt, vagy még inkább az, hogy mi ne történjék itt. Ha ez érdektelen lenne a világ számára, akkor szépen, békességben élhetnénk ezer éve, s nem lennénk szétszaggatva, agymosatva, dróton rángatva, megosztva, kifosztva… talán már rég megvalósult volna a Magyar Utópia. (Na, ezt érdemes lenne megírni.)
L. N. Peters: Milyen írói terveid vannak a közeljövőre nézve?
Bódai-Soós Judit: Van egy meseregényem, amit már elég régóta írok, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Első körben ezt szeretném befejezni. Persze gondolom, hogy közben születik majd egy-két vers, novella, és mese is.
Valójában nem nagyon szoktam tervezni…
L. N. Peters: Hallhatnánk bővebben arról a meseregényről?
Bódai-Soós Judit: A regény címe valószínűleg ez lesz: Petya, Matyi, és a duliánok. Két kamaszodó ikerfiú kissé misztikus kalandjáról szól a duliánok világában. A duliánok pedig az emberek láthatatlan kísérői, éppen úgy, mint az őrangyalok. A történet szerint mindannyiunknak saját duliánunk van, aki kamaszkorunkban elhagy bennünket, mert az ő feladata ekkor véget ér. A duliánok feladata ugyanis az, hogy enyhítsék a gyerekek által elkövetett csínyek, rosszaságok következményeit. Kamaszként azonban, többek között azt is meg kell tanulnunk, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért…
Szóval, lesz ebben a mesében egy kis erkölcsi nevelgetés is, de egyelőre ennél többet nem árulok el róla.
L. N. Peters: Amennyire Téged ismerlek, az erkölcsi nevelés aligha lesz direkt és unalmas.
Bódai-Soós Judit: Köszönöm a bizalmat. Igyekszem izgalmassá tenni.
L. N. Peters: Juditti, Te a végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?
Bódai-Soós Judit: Én nem állítanám szembe egymással ezt a két dolgot. Azt gondolom, hogy azon az úton járunk, amin járnunk kell, s mindig éppen azokkal a dolgokkal szembesülünk, amik megtapasztalására adott élethelyzetünkben szükségünk van. Hiszen minden út önmagunkhoz vezet, és minden út az Univerzumhoz, Egységhez, Teljességhez, Istenhez - nevezzük bárhogyan is. Az út során viszont szabadon hozzuk meg döntéseinket, azonban mindig csak azt a döntést tudjuk meghozni, amire abban a pillanatban készek vagyunk. Tehát szabadon választhatunk, de bármit is válasszunk, az az egyetlen lehetséges választásunk.
L. N. Peters: A kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon?
Bódai-Soós Judit: A káposzta megmarad a kecske bendőjében. Hiszen anyag nem vész el, csak átalakul… De hogy jön ez ide?
L. N. Peters: Vannak-e egyedi írói szokásaid vagy babonáid?
Bódai-Soós Judit: Nagyon lassan írok. Van úgy, hogy egy hét alatt születik meg egy hatsoros versem, vagy egy év alatt egy kétoldalas novellám. Többnyire egyszerre több írást tartok „nyitva”, persze különböző műfajokban, és a hangulatomtól függ, hogy mikor melyikhez kanyarítok hozzá éppen néhány sort.
Amúgy pedig szertartása van nálam az írásnak: kivonulok a konyhába, rágyújtok egy cigire, előkapom a füzetet és a tollat, aztán írom azt, ami jön. Sosincs meg a fejemben előre az egész történet, jellemzően a szereplőim pillanatok alatt átveszik az irányítást, és önálló életet élnek, amíg én körmölök. Ha mégis készítek előre valami vázlatot, akkor attól menetközben (gyakorlatilag az első kanyarnál) eltérek.
Ha az adott írás végére érek, akkor beballagok a számítógép mellé, és begépelem. Már gépelés közben sokat javítok. Utána kinyomtatom az egészet, átolvasom, és javítok a nyomtatott papíron. Végül a javításokat gépelem, aztán a gépelést javítom…
Csoda, hogy olyan sokáig tart megírnom valamit?
L. N. Peters: Az élet más területein is ilyen alapos vagy, Juditti?
Bódai-Soós Judit: Jellemzően igen, amennyiben elég érdekes számomra az, amivel foglalkozom.
L. N. Peters: Mitől lesz valami a Számodra érdekes?
Bódai-Soós Judit: Ez leginkább az adott hangulatomtól, lelkiállapotomtól függ.
L. N. Peters: Van olyan téma, ami mindig érdekes?
Bódai-Soós Judit: Hosszas mérlegelés után azt kell mondjam, hogy nincs.
2010. január
