Hát nézlek, vén Maros,
ahogy a Tiszába szaladsz,
bőszen, s mégis
magad feladni készen.
Már Gyergyóban is láttalak.
Ott, mint tévelygő kispatak
buckákat kerülgetve,
öntudatra ébredő
gyermeknyi folyó voltál éppen.
És láttalak
Dédánál, mint kiskamaszt,
festői képedet pingáltad a tájra.
Majd láttalak
vágtató csikóként Gernyeszegnél,
szélesen ballagón lenn, Déván,
Aradnál pedig nyugtalan,
feszengve hánykolódón,
aztán Makón szelíden, szépen.
S most újra itt vagyok,
hol önálló utad véget ér.
Itt láttalak először,
kit akkor halni hittem –
tán sirattalak is egy kicsit.
Ahogy te siratod az öregembert,
kinek utolsó perceit
elsőkként fogadod magadba,
s azt gondolod,
milyen rövid is az élet,
ím, alig ismerem, máris halott.
Pedig te,
mélyen önmagad adó folyó,
épp oly hosszú vagy,
mint születéstől aggkorig a lét,
és éppúgy véged sincsen,
mint a túlvilágra költöző
lélek tüzének.
Mi benned él, örök.
S ha már nem Marosnak hívnak is,
Tiszában, Dunában,
vagy a tenger vizében
lényeged nem vész el.
A Földet élteti
cseppekké váló sóhajod.
Kis LANT, 2011/6.
