Hunikonok

Meghaltak bennünk
már az álmok,
csend-arcú aszott
óriások.

 

Szomorú szemünk
bármerre néz,
könnyét kilopja
idegen kéz.

 

Egyetlen ponttá
zsugorodva
hazánk a mondat
vége volna.

 

Egyszer már lógott
Júdás a fán.
Lóghat hát más is,
van fa Budán.

 

Vállunkon hegyek
már a gondok,
s fejünkön ülnek
a bolondok.

 

Sok a szemét a
parlamentben.
Egy nemzet süllyed
el e szennyben.

 

Szabadság íze
szánkban nem gyűl,
a magyar marha
bármit eltűr.

 

Büntetéstelen
bűnök sora
hajló gerincünk
gúny-ostora.

 

Ha csodára vársz
az égre nézz,
s hazádra nézve
légy tettrekész!

 

Az igazság és
a becsület
vicsorgó ebek
koncává lett.

 

Hályoggal szemén
is hall a vak, -
átlátszanak a
hazug szavak.

 

Országunk arcán
szégyen pírja
pofátlan az, ki
szótlan bírja.

 

Kordonon kívül
rekedt magyar,
ünneptelen nép,
és erőtlen kar.

 

Kordonok között
szádon lakat -
tényleg szabadnak
érzed magad?

 

Üresen síró
utcák, terek,
s otthonnyüszítő
báb-emberek.

 

Böszme főbetyár
mártír fejjel
távozik nappal,
s vigad éjjel.

 

Elvtársak fején
még van kalap,
nem hullt az le, csak
biccent a nyak.

 

Maradva mond le
a hatalom,
s tovább szunnyad
a forradalom.