már
24
juditti, sze, 2010-03-24 02:58
Ángyika
Meglátogattuk Ángyikát, és ezzel óriási örömöt szereztünk neki. Egyedül van; férje rég nem él, gyermeke sosem volt, öregségére magára maradt, beköltözött hát egy idősek otthonába.
Bár csupán a férje utáni távoli rokonunk; engem mégis mindig különösképpen kedvelt. A fényképem most is ott állt kicsiny szobája asztalán, mindjárt a feszület alatt.
Egy éve láttam utoljára, azóta kicsit kikerekedett; látszik rajta, hogy jó helyen van, törődnek vele.
A boldogság könnyei csillogtak szemében jöttünkre, de bevallotta, hogy nem tudja, kik vagyunk. Nem ismert meg.
- Ángyikám, hát nem emlékszik ránk? – kérdeztem tőle elszomorodva, s még ő vígasztalt:
- Ne búsuljatok! Nem tudom, hogy kik vagytok, de biztosan drága, jó emberek lehettek, ha eljöttetek hozzám. Nekem csak ez a fontos.
Budapest, 2007. október
10 hozzászólás
Köszönöm.
Ez talán az egyik legszebb írás, legszebb üveggolyó; nagyon jól sikerült. Megható, és szomorkás is, hozzátartozóként valóban nagyon nehéz... De továbbra is sok sikert kívánok az ilyen szép írásokhoz!
Köszönöm, Majuli.
Megható pillanatok! Tetszik az írás.
Igen, hozzátartozóként nehéz és fájdalmas...
Hát ez tényleg szomorú

A nagymamám sajnos néha a saját fiáról sem tudja, hogy kicsoda, pedig naponta többször is látja.
Szörnyű egy betegség az Alzheimer, de legalább nem okoz fizikai fájdalmat... Lelkit is csak a hozzátartozóknak
Szomorkás valóban.
Azóta még kevesebb emlék marad meg Ángyika fejében. Viszont ennek köszönhetően néhány percen belül többször is tud örülni ugyanannak az ajándéknak, vagy bárminek. Állandó felfedezés és meglepetés az élete...
Kedves kis történet, de az utolsó mondat ellenére, nálam mégis szomorkás utóízt hagyott maga után. :')
Köszönöm.
Aranyos.