Író örökkön

Író örökkön
nov
10
Író örökkön
Nemere Istvánnak

 

Írni, írni, írni. Talán születése első percétől erre vágyott. Bűverővel vonzották a betűk, s már négyévesen megfejtette titkukat. Önállóan, képeskönyvek és három évvel idősebb bátyja iskolás könyvei és füzetei segítségével tanult.
Falta a könyveket, s mire ötöt-hatot elolvasott, maga is teleírt egy füzetet.
Először csak meséket írt. Saját fantáziavilágot teremtett, melyben életre keltett minden hétköznapi tárgyat, ami útjába akadt, varázslatos történeteket szőtt minden növény, állat és családtagjai köré. Egy csipetnyit mindig saját valós világából merített, s addig gyúrta, kelesztette e morzsányi valót, amíg önálló, kerek egésszé állt össze, és újabb történet született belőle. Folyton azt érezte, hogy tele van a feje. Kiüríthetetlenül tele.
Aztán, ahogy egy kicsit nagyobb lett, játszani kezdett a szavakkal, írásait valami megfoghatatlan, belső muzsika ütemére komponálva verselni kezdett.
Ettől kezdve felváltva születtek a versek és a mesék, olykor pedig verses mesék.
Nőtt, tanult, okosodott. Egyre többet és többet tapasztalt, s lassan új játékba kezdett. Varázslat nélküli világot teremtett és a valóságba jól beágyazható történeteket írt; novellákat, elbeszéléseket. Itt azzal játszott, hogy új szemszögből mutatott be reális eseményeket, személyeket, ráfókuszálva, kiemelve egy-egy hétköznapi szituációt, hangulatot, érzést.
A csodák világát azonban továbbra sem hagyta cserben, folyamatosan mesélt, verselt egyéb írásai mellett. Hogy miről, mennyit ír, annak legföljebb csak kedve szabhatott határt, mert fantáziája végtelennek tűnt. Így rövidebb (akár félperces) történetek és többkötetes nagyregények egyaránt szerepeltek repertoárján.
Bár a hírnév sosem érdekelte, hiszen az írás természetes része volt életének, mint a levegővétel, melyért szintén nem várt pénzt, elismerést, határtalan fantáziájához rendkívüli tehetség párosult, s környezete ezt igen korán felismerte. Olvasni kezdték írásait, népszerűvé, elismertté, keresetté vált.
Kiadók álltak sorban nála, s mint elapadhatatlan kútból, merítették, vitték, terjesztették sorait.
Kreatív és tanulékony ember volt. Haladt a korral, kényelmére, javára fordítva a technikai újításokat, ezért a számítógéppel is megismerkedett, s lassan tollát billentyűzetre cserélve a gépen írt tovább.
A kiadókkal, lapszerkesztőkkel való kapcsolatát is a virtuális térbe helyezte át, hogy minél kevésbé zavarják személyes találkozásokkal írás közben. E-mailben fogadta a kéréseket, és szintén elektronikus üzenethez csatolva küldte szerte legfrissebb munkáit.
De nem zárkózott el teljesen az emberektől, csupán a hivatalos ügyekre sajnálta idejét.
Harmincévesen megnősült, s hamarosan gyermekei születtek. Felesége, majd később a gyerekek is első számú olvasói voltak. Tisztelték, becsülték munkáját, és ő is nagyon szerette őket. Számtalan történettel, verssel, mesével, regénnyel hálálta meg figyelmüket, türelmüket. Mert bár kedves, csendes, megértő ember volt, nagy türelem kellett hozzá. Ha írt, kilépett valós közegéből, mintha elhagyná testét, megállt számára az idő és igen nehéz volt utolérni, megszólítani. De családja megszokta, alkalmazkodott hozzá.
Aztán lassan megöregedett. Gyermekei felnőttek, megházasodtak, s nekik is gyermekeik születtek, akik szintén felcseperedtek, s újabb gyermekeket nemzettek, szültek. Közben pedig szép sorban, átadva helyüket az ifjúságnak, meghaltak nagyszülei, szülei, testvérei, s végül szeretett felesége.
Egyedül maradt. Öreg volt, nagyon öreg, de rendíthetetlen. Sosem hagyta abba az írást. „Talán az élteti” – gondolták róla. Reszketeg keze még mindig a billentyűzeten zongorázott, s mivel szükség volt rá, szerették, kérték, hát küldte egyre az írásait mindenfelé.
Végül, egy reggel mégis eljött érte a nagy kaszás, de mint egykor a jó feleség, most a halál is türelmesen megvárta, hogy az éppen készülő történet kikerekedjen és az utolsó mondat végére pont kerüljön.
Az író holttestét billentyűzetre borulva találták meg délután a látogatóba érkező gyermekei. Utolsó novelláját gondosan elmentették, kinyomtatták, majd kikapcsolták a számítógépet.
Miután a temetkezési cég elszállította a holttestet, a lakást áramtalanították, és ideiglenesen lezárták, amíg el nem dől az ingó- és ingatlan hagyaték sorsa.
A temetés nyilvános volt. Ezrek vettek végső búcsút a híres írótól. Neves színészek olvastak részleteket prózáiból, szavalták verseit, s legidősebb fia felolvasta az utolsó novellát.
A történet mindenkit mélyen megrendített és megborzongatott, mert éppen egy író temetésén játszódott, ahol a holt ember szelleme unottan keringett saját sírja és a köré gyűlt gyászolók feje fölött, aztán hazalibegett, és folytatta az írást, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb rendje.
Ezt a novellát a temetés napján megjelentette nyomtatásban az ország legrangosabb irodalmi folyóirata is.
Másnap, ugyanennek a lapnak a főszerkesztője új levelet talált internetes postaládájában. A levél az elhunyt író e-mail címéről érkezett. Üzenetet nem tartalmazott, csak egy vers volt hozzá csatolva „Sírom virágai” címmel és friss dátummal a végén. A szerzőt egyértelműen azonosították szokott stílusjegyei.
A szerkesztőt kirázta a hideg egy pillanatra, de aztán racionális síkra terelve gondolatait felhívta az író egyik fiát, mert azt vélte, hogy talán ő küldte a verset, s a datálás és cím ellenére mégis egy korábbi írás lehet.
Az író gyermekei, unokái viszont mind tagadták, hogy ők küldték volna a levelet, s az is kiderült, hogy egyikük sem ismeri az öreg tollforgató személyes postaládájához szükséges belépési jelszót.
Végül addig tépelődött a család e meghökkentő eset fölött, hogy elhatározták, utánajárnak a dolognak. Első lépésként felvették a kapcsolatot az író internet-szolgáltatójával, de tőlük csak annyit tudtak meg, hogy a kérdéses IP-címhez tartozó adatforgalom az elmúlt néhány napban is a korábbihoz hasonló mértékű volt és külső támadás, hackelés jeleit nem észlelték.
Ezek után a megdöbbent örökösök úgy döntöttek, hogy felmennek az író lakásába és átnézik a számítógépen tárolt dokumentumokat.
Az ajtót zárva találták, ahogyan korábban hagyták, s betörésre utaló nyomok nem voltak. Az áram is ki volt kapcsolva, most tehát visszakapcsolták, elindították a számítógépet, és sorban megnyitogatták a gépen lévő mappákat, dokumentumokat.
Az író gondosan rendszerezte munkáit, minden hónap termését külön mappába gyűjtögetve, így nem volt nehéz eligazodni a dokumentum-rengetegben.
Az egyik unoka megnyitotta az aktuális havi mappát, amiben a legutolsó írásoknak kellett lenniük, s azok valóban ott is voltak. Azt a novellát is megtalálták benne, amit az író halála után fia mentett el. A mentés dátuma fájdalmas mementóként idézte fel a tragédiát. Minden szem a dátumra szegeződött, aztán lejjebb csúszott, a következő dátumra, majd az azt követőre…
A végzetes nap óta hat új fájl került mentésre, köztük a szerkesztőhöz érkezett vers, és egy „Levél gyermekeimhez, odaátról” című írás, melyet néhány perccel korábban, éppen a gép bekapcsolása előtt mentett valaki.

Budapest, 2010. január

 
Író örökkön
Keglovich Tamás Milán illusztrációja

 

2 hozzászólás

juditti

Köszönöm.

N. Anett

Gratulálok hozzá. Nagyon tetszett.

hét - három =
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés