Kalocsán utaztunk keresztül, amikor a városka hangulata előcsalogatta bennem egy régi, kedves ember emlékét. A falunk plébánosa volt Ő, aki Kalocsáról származott. Az én gyermekkori tisztelendő bácsim. Jaj, de szerettem!
Ő pontosan olyan volt, mint amilyennek egy jó papot elképzel az ember. Egyszerű, kedves, őszinte, megértő lelkipásztor. Lelkipásztor, a szó legszorosabb értelmében. Emberi volt, és szeretettel teli. Egy segítő barát.
A vallást nem erőszakolta rá senkire, egyszerűen alternatív lehetőségként kínálta fel a keresgélőknek. Persze ezt sem szavakkal, csak tiszta, őszinte tettekkel.
Az egyházi dogmák, ceremóniák, protokollok nem igazán érdekelték. Nem is lázadt ellenük, mert annyira sem számítottak; ha úgy adódott, akkor betartotta őket, ha pedig másképpen alakult, akkor nem.
Számára csak a lélek volt a fontos. A lélek, és a béke.
Hét közben a falut járta, betért egy-egy családhoz, szívesen segített a ház körüli teendőkben; borsót fejtett, kukoricát morzsolt, tüzelőt aprított, krumplit pucolt, vagy csak üldögélt az egyik sarokban és hallgatta a háziak örömeit, fájdalmait. Jelenléte békét és áldást sugárzott.
Engem hímezni is Ő tanítgatott, de gyakran kértek tőle tanácsot nagyanyámék is egy-egy terítő szín-kombinációjának összeállításában, mert kalocsai származásának szinte természetes velejárójaként szakértője volt e témának.
A falut sújtó árvíz után, sokaknak nem tellett imakönyvre sem, ezért Ő az összes éneket, imádságot, ami csak misén előkerülhetett, fölfestette hatalmas papírlapokra, és eszkábált hozzá egy csigával mozgatható szerkezetet, aminek a segítségével két gyerek könnyedén cserélgethette az előre odakészített lapokat. Így mindig mindenki tudta, hogy mit kell énekelni, ráadásul a gyerekek se unatkoztak.
Ez utóbbira különben sem volt sok esélyünk, mert tisztelendő bácsink gondoskodott róla, hogy mindenkinek legyen valami feladata; volt, aki az énekeket cserélgette, volt, aki ministrált, volt, aki verset mondott, más pedig a szentírásból olvasott föl.
A Tiszibácsi – magunk között csak így hívtuk – azt is megengedte, hogy segítsünk neki harangozni, amiben az volt a legizgalmasabb, hogy a végén, a kötélbe csimpaszkodva, a harang magával rántott bennünket néhányszor a magasba. Ha valamelyikünk túl bátortalannak bizonyult a mutatványhoz, akkor Ő maga is szívesen demonstrálta a levegőben való himbálózást.
Épp ilyen gyermeki örömmel mászott fel velünk a plébánia udvarán álló cseresznyefára is, vagy bújt be a mogyoróbokrok alá.
A hittant is Ő tanította nekünk, de inkább mesedélutánokat tartott, mint tanórákat, ahol gyakran egymásnak meséltük felváltva a csodálatos bibliai történeteket, legtöbbször saját ízlésünk szerint csipetnyit kiszínezve.
Kérdezhettünk tőle bármit, nem haragudott meg, és minden kérdésünkre megpróbált a lehetőségeihez mérten a legjobban megfelelni. Még azt is megmutatta egyszer, hogy van nadrág a reverendája alatt, mert mi, kíváncsi kölykök, még ezt is tudni akartuk.
Egyetlen dolog volt csupán, amiért bemutatta nekünk a „keresztapánkat” – tudniillik egy hosszú vaskos botot –, de a „keresztség” ígéretén túl, tettlegességre még ekkor sem került sor. Ez az érzékeny pont nála a békétlenség, a viszály volt.
Arra tanított bennünket, hogy ez minden bűn forrása. Mert ha az emberek mind békében élnének egymással, és ami még ennél is fontosabb: önmagukkal, akkor a gonosz szándék, rosszakarat nem tudna éket verni közéjük.
Azt mondta, hogy a béke az egységből fakad, és ez köt össze bennünket egymással, és az Istennel, a viszály pedig ennek ellentéteként; bomlaszt, szétválaszt.
Azt is elmondta, hogy amikor békére int bennünket, akkor a legbensőnkből jövő békességet várja el, és nem elég egy odavetett „Nem haragszom rád”, hanem inkább nézzünk egymás szemébe, és adjunk egymásnak valami jót, valami szépet. „De mit?”– kérdeztük tőle izgágán.
„Egy mosolyt, egy simogatást, vagy egy ölelést” – válaszolta – „Pontosan annak az ellenkezőjét, amit haragodban adtál volna.”
Az volt a legszebb az egészben, hogy amikor Ő ott volt, ez tényleg működött. Minden harag, düh, indulat, morcosság, és sértődöttség a kapun kívül maradt.
Kár, hogy nélküle csak ritkán sikerül…
Nagyon öreg volt, amikor legutoljára láttam, hirtelen az jutott eszembe, hogy Ő már egészen közel lehet Istenhez… De ez nem egy amolyan „már fél lábbal a sírban van” – gondolat volt, hanem ez is valahogy olyan „szentséges”, mint Ő maga.
Kórházban volt, intett, hogy üljek mellé, az ágy szélére. Odaültem. Ő a szívemre szorította a kezét, a szemembe nézett, megsimogatta a kezem, majd gyengén, erőtlenül megcsóválta a fejét. „Kislányom – mondta halkan –, amíg önmagaddal nem békélsz meg, addig az egész világot elzárod magadtól. Simogasd meg néha saját magadat!”
Akkora szeretet áradt belőle, hogy nem bírtam elviselni; kirohantam.
Azóta próbálok megbékélni, de nagyon nehéz. Számomra a legnehezebb feladat az, hogy szeressem önmagam. És Ő ezt pontosan tudta.
Elhagytuk Kalocsát, belenéztem a visszapillantó-tükörbe, és egy másodpercre szembenéztem önmagammal; egy halvány mosoly rezgett a szám szegletében, és melegség járta át a szívem.
Azt hiszem, hogy Ő valóban nagyon közel volt Istenhez egész életében.
Kis LANT, 2012/5.
