Égi áldás

Égi áldás
jan
20
Égi áldás

 
Azon az álmos kora tavaszi délutánon - talán a légnyomás volt az oka, vagy tán már a születőben lévő csoda része volt - minden olyan lassúnak tűnt, mintha az idő folyása váltott volna éppen a megszokottnál békésebb, nyugodtabb tempóra, feledve vágtát, pörgést, rohanást. A máskor negyedórás séta a könyvtárig, most végetnemérőnek tetszett, s még a madarak is lebegni látszottak az égen, s csak úgy haladtak előre, mintha sokkal szívesebben repültek volna inkább hátrafelé. Magam is úgy mozogtam, akár ha alva járnék; azt éreztem, egy-egy léptem után szendergek kicsit, s lépéseim alvás utáni nyújtózkodások voltak: hosszúak, ráérősek.
Az autós forgalomtól elzárt sétányon nem gondoltam arra, hogy hamarosan pont egy autóbaleset változtatja meg az életem.

Egy fiatal lány, a város másik felén, éppen ekkor hagyta el a kórházat újszülött kisfiával karján, és tanácstalanul álldogált az útszélen; nem tudta, merre menjen. Árvaként, intézetben nőtt föl, mint az anyja, aki lány fejjel szülte őt, majd hat évvel később öngyilkos lett. És íme ő, most anyja sorsát ismételve, félig még gyerekként esett teherbe, a kicsi apját sem ismerte - futó kaland volt csupán, néhány perces imitált öröm. Most pedig nem tudta, mit tegyen.
A kórházban azt tanácsolták neki, hogy hagyja ott gyermekét, és ne aggódjon annak sorsa felől, mert az életerős, kékszemű, szöszke kisbabát hamar örökbefogadják, nem kell intézetben élnie, mint neki, s egyedül ő is könnyebben boldogul majd. A lány azonban képtelen volt megválni kisfiától, s most ott állt tétován, félve az útra lépni, melyet öntudatlanul, mégis önként választott.
A karján szunnyadó csöppségre nézett, majd a körülötte rohanó, dicstelen világra, és határozott: egy sebesen közeledő autó elé szaladt. Aztán repült az ég felé, magzatával együtt, egy pillanatra ismét eggyé válva vele, majd reptében mindent maga mögött hagyott, s teste összezúzva az aszfaltra zuhant.
A csecsemőt egy heves szélroham kapta fel, s úgy elfújta onnan, mintha csak egy súlytalan kis tollpihe lenne.
Az eset szemtanúi tátott szájjal kísérték tekintetükkel az egyre távolabb sodródó, apró ponttá zsugorodó gyermeket, amíg teljesen el nem tűnt szemük elől.

Eközben én még az állni látszó időn merengtem, s csodát várón bámultam az eget, melyen aztán hamarosan megpillantottam egy lassan növekvő pontot.
Szinte hosszú óráknak tűnt, mire az égbolt parányi sötét pöttye formát öltött, s nem akartam hinni a szememnek, amikor rájöttem, hogy egy kicsiny gyermeket sodor felém a szél.
A meghökkentő égi jelenségre mások is felfigyeltek, és lélegzetvisszafojtva bámultuk egyként az eget.
Már a bőrömön éreztem a szél simogatását, mely a csecsemőt idáig sodorta, amikor a fejem fölött néhány méterrel megbillent a kicsi, és egyenesen kinyújtott karjaimba zuhant.
A szélhozta gyermek hangosan felsírt új anyját köszöntve, és sírásával, mint egy millió szilánkra robbanó tükröt, zúzta össze a pillanatra telepedett bénultságot, hogy az idő, most újult lendülettel szaladjon tovább, és a jelen is megszülje saját gyermekét: a jövőt.

Budapest, 2008. április

 

Megjelent:
Kis LANT, 2011/4.
Kilenc rezdülés, Grafománia Antológia, 2009.

 

7 hozzászólás

juditti

Köszönöm az elismerő szavakat. Smile

SilverWolf

Hú, ez nagyon szép! Kicsit mellbevágó, ugyanakkor derűs és nagyon eredeti! Öröm olvasni!

juditti

Örülök, hogy tetszik. Smile

N. Anett

Élmény az olvasása.Köszönöm!

juditti

Köszönöm a figyelmet, és az elismerést. Smile

Budár Sándor

Tetszik az írás.

Vendég

Hú ez nagyon jó, kiráz a hideg! Smile

négy * = nyolc
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés