A legnagyobb varázslat

A legnagyobb varázslat
jan
18
A legnagyobb varázslat

 
Réges-régen, valahol, egy kicsiny tó partján állt egy magányos viskó. Egy öreg halászember élt itt leánykájával, Peggivel. Ugyan szegényen, szerényen éltek, de békében és szeretetben soha nem szenvedtek hiányt.
Egy reggelen, egy véres karmú héja szállt a ház ajtaja elé. Megrázta magát, s egy szempillantás alatt emberré változott. Dzsimátri volt, az öreg és gonosz varázsló.
Megpillantotta a halász lányát, s mint minden szépet a világon, Peggit is azonnal magának akarta.
- Halász! Nagy szerencse ért ma téged – szólt a varázsló. – Úgy döntöttem, hogy feleségül veszem a lányodat, s még ma magammal viszem.
A szegény lány azt sem tudta ijedtében, hogy mit tegyen. Dehogy akart ő a vén Dzsimátri felesége lenni!
- Nem! – kiáltotta, és a tó felé szaladt.
A varázsló ismét héjává változott, és Peggi után repült. Belecsimpaszkodott a hajába, s így rángatta vissza a házhoz. Rettenetes harag lobogott szemében, amikor újra emberi alakot öltött, s arcán a ráncok árkai megfeketedtek.
- Ha nem akarsz hozzám jönni, akkor hallá változtatlak, s tátoghatsz némán, de több nemet biztosan nem tudsz majd mondani – mennydörögte még mindig a lány haját markolva.
- Inkább leszek hal, mint a te feleséged – felelt Peggi könnyes szemmel.
Dzsimátri szemei szikrát szórtak. Karjába kapta a lányt, és a levegőbe hajította, mintha csak egy rongybaba lenne, majd egy sötét átkot utána dobva hallá változtatta.
A hallá vált Peggi a földre hullt, de a varázsló megint felkapta, s most egyenesen a tóba dobta.
- Na halász - mondta mérgesen –, ha szerencséd van, talán a hálódba akad.
A halász kétségbeesetten rohant a tóhoz, és lánya nevét kiáltozta. Dzsimátri pedig újra héjaként, gúnyos kacajjal csőrén elrepült.
Az öreg azonnal ladikjába ült, beevezett a tó közepéig, és kivetette hálóját. Heteken, hónapokon keresztül szinte a vízen élt. Éjjel, nappal halászott. Minden egyes kifogott halat megvizsgált, abban bízva, hogy felismeri valamelyikben leányát, majd csalódottan dobálta vissza őket a tóba.
Egyik éjszaka úgy tűnt, hogy különösen nagy fogása lesz, mert olyan súlyos volt a háló, hogy nem is bírta felhúzni és ladikjába emelni, hanem a partig vontatta maga után. A parton aztán kínkeservvel valahogy kivonszolta a vízből zsákmányát, de meghűlt ereiben a vér, amikor megpillantotta, hogy mit fogott.
A hálóban egy óriás hal ficánkolt. Valódi fekete szörnyeteg volt hátán égnek meredő vörös tüskékkel, három fejjel, pengeéles uszonyokkal, s lándzsára emlékeztető súlyos farokkal.
A szörnyhal nem tétovázott, egyből rátámadt a halászra, s pillanatok alatt összekaszabolta, cafatokká harapdálta a testét, majd visszaugrott a vízbe. A haldokló halász vére pedig, mint egy pirosan csörgedező kis patak, a tóba folyt.
Peggi éppen a közelben úszkált, amikor az eset történt, s véletlenül belekortyolt édesapja vérébe. Az apai vér ereje megtörte a varázslatot, és ő visszaváltozott emberré.
Zokogva ölelte magához félholt apját, s ebben a percben bármit megtett volna, hogy meggyógyíthassa.
Talán a sors szeszélye, avagy a mágikus szálak összefonódásának rendje diktálta, hogy pontosan ekkor bukkant fel újból a héja.
- Gyógyítsd meg apámat, és a feleséged leszek! – kiáltotta felé a lány.
Dzsimátri emberi alakot öltött, és a halász fölé hajolva gyorsan elmormolt egy varázsigét. Amikor Peggi az arcába nézett, mintha fiatalabbnak, s valamivel simábbnak látta volna a bőrét, mint korábban.
Az öregember megrázkódott, sebei behegedtek, s immáron egészségesen állt fel. Aztán boldogan szorította magához leánykáját.
A boldogság azonban igen múlandónak bizonyult, hiszen az ifjú szív szerelemre, szabadságra vágyik, nem pedig kényszerből kötött házasságra. Az egymásra találás örömét hamarosan elfeledtették az esküvői előkészületek.
Peggi napról napra szomorúbb lett, úton útfélen súlyos sóhajok kísérték lépteit, édesapja pedig vele kesergett.
A halász tudta, hogy lánya csak miatta megy hozzá a varázslóhoz, s úgy gondolta, ha ő nem élne, akkor Peggit sem kötné tovább az ígérete. Ezért egyik éjszaka kilopakodott a házból, ladikjába ült, és újra kivetette hálóját. Abban bízott, hogy megint sikerül kifognia a szörnyhalat, és remélte, hogy ezúttal a szörny sem végez félmunkát, s megöli őt.
A szörnyhal talán megérezte a halász közelségét, mert hamarosan felpezsgett a víz a kis ladik oldalában, és előbukkant a három rettenetes fej. Az öreg halni jött a tóra, nem menekült hát el, hanem egyenesen a szörny elé ugrott.
De Dzsimátri sem aludt ezen az éjszakán, mert megérezte, hogy a halász készül valamire. Ezért kileste, és utána lopakodott, majd héjaként csendesen körözött fölötte.
Amikor az öreget a szörny első harapása érte, a varázsló egy kábító igével elbódította a halat, és a ladikba fektetve ismét meggyógyította a halászt.
Peggi nem tudott semmit az éjszakai eseményekről, csak azt látta csodálkozva, hogy a varázsló tépett, ősz haja selymessé, feketévé vált, s szemében mintha egy apró szelídség-sugár villant volna meg. „Nem is olyan nagyon öreg” – gondolta magában a lány, és rámosolygott.
Másnap éjjel a halász ismét vízre szállt, hogy lánya boldogságáért feláldozza magát, de hiába harapta le ezúttal mindkét lábát a szörnyhal, Dzsimátri megint megmentette az életét, és visszanövesztette leharapott végtagjait.
Reggel Peggi ámulva vette észre, hogy a varázsló görbe háta kiegyenesedett, tartása erős és fiatalos lett, s szája szegletében egy halvány kis mosoly bujkált.
Amint közeledett az esküvő napja, a lány valahogy egyre kevésbé idegenkedett Dzsimátritól, s a hosszú, szomorú sóhajokat lassan ábrándos dudorászás váltotta fel.
Akkor is éppen egy vidám dalocskát dúdolgatott öntudatlanul, amikor a mosásra váró ruhákkal leszaladt a tópartra. Vizet merített a mosóteknőbe, majd hosszan elmerengett a tavat figyelve.
Arra eszmélt, hogy halk sustorgást, pattogást hall. A hangok a víz felől jöttek. Peggi a parton térdelve behajolt a tó vize fölé, szemével és fülével egyszerre kutatva a zaj forrása után. Ilyen közelről már nem is sustorgást és pattogást hallott, hanem csendes beszélgetést. Ekkor jött rá, hogy a tó halainak hangját hallja. Mosolyogva gondolt arra, hogy nem is olyan régen még ő maga is hal volt, s úgy látszik, hogy emberré változása során megőrizte azt a képességét, hogy megérti a halak nyelvét.
Kíváncsian hasalt el a parti homokban, és fülét hegyezve hallgatózott.
A halak éppen az elmúlt két éjszaka eseményeiről beszélgettek, így Peggi hamarosan megtudta, hogy Dzsimátri már háromszor is megmentette a halász életét. „Nem is olyan gonosz” – gondolta, és már egy cseppet sem irtózott tőle. Sőt, hálával telt szívvel gondolt rá.
Olyannyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amint az előbb még vígan cseverésző halak villámgyorsan szétszéledtek, mert a szörnyhal közeledett sebesen a part felé.
A szörny egy hatalmas ugrással a lányra vetette magát, három szájával megragadta, és a vízbe rántotta. Szerencsére a varázsló a közelben volt, s azonnal Peggi után lendült. Rátámadt a bestiára, egyszerre küzdve átokkal és tőrrel, és addig harcolt, amíg a szörnyhal ki nem múlt. A tó vize vörössé vált az óriás vad vérétől, a lány pedig félholtan merült el a mélyben.
Dzsimátri alábukott, hogy felszínre hozza, de mire megtalálta, már alig pislákolt Peggi életének lángocskája. Hiába volt minden varázsige, minden bűbáj, a lány nem tért magához.
A kudarc, a rémület és az aggodalom olyan erővel markolt a varázsló szívébe, hogy az éles fájdalomtól kicsordult a könnye. Az első cseppet pedig követte a többi, s a férfi, haldokló szerelmével karján úgy zokogott, mint még soha. A tiszta könnypatak elsimította arcának utolsó ráncait, meglágyította vonásait, majd a lány sebeire hullva gyógyírként hegesztette be azokat.
Peggi szempillái megrebbentek, majd apró sóhaj hagyta el ajkát. Hamarosan kinyitotta szemeit, és hálás szívvel mosolygott megmentőjére. Két karját az ifjú, kedves tekintetű varázsló nyaka köré fonta, és őszinte szerelemmel hajtotta fejét Dzsimátri mellkasára.
- Jó tetteid tisztára mosták fekete lelkedet, mely sötét terhétől megszabadulva kinyílott, mint egy szép virág – suttogta a lány. – Csakis ez, a legnagyobb varázslat menthette meg az életemet.
- Milyen varázslatról beszélsz? – kérdezte csodálkozva Dzsimátri.
- A szeretetről – felelte Peggi, és boldogan gondolt közelgő esküvőjükre.

Budapest, 2009. augusztus

 

6 hozzászólás

juditti

Örülök, hogy kedvenccé vált. Smile

Horváth Dóra (Cat)

Még egy kedvenc.

juditti

Köszönöm figyelmedet. Smile

Névtelen

Nagyon elgondolkodtató, érdekes mese volt.

juditti

Köszönöm, Tímea. Smile

Artzt Tímea

Nagyon szépek ezek a mesék. Felnőttek számára is magával ragadóak.

hét - = kettő
A folytatáshoz előbb válaszolni kell a matematikai kérdésre. Az eredményt számjeggyel kell beírni.
Könyvrendelés